2017. június 4.

ezen a hétvégén van egy éve, hogy megnyitottuk a boltot; a sütit és a lufikat is nagyon szeretem, úgyhogy már hetek óta vártam, hogy milyen jó lesz. ki gondolta volna, hogy már egy éve ebben a szuper csapatban vagyok ezen a nagyszerű környéken, ahol mindenki a barátom (kivéve az, aki azt írta, hogy nem vásárol nálunk, amíg engem ki nem rúgnak). persze év elején még kicsit máshogy terveztem, de bánja kánya. két nagyon jó barátot köszönhetek ennek a boltnak (és a megbízhatatlan és kiszámíthatatlan egyéb projektjeim mellett stabil és kiszámítható fizetést).

reggel persze elolvastuk a híreket, és úgy döntöttünk, hogy inkább nem fújjuk fel a héliumos lufikat, mert ez nem az ünneplés ideje. dühít és felháborít, ami történt, de leginkább csak nem értem - nem tudom elképzelni, mit élnek át az elkövetők. kik ők, mire gondoltak. milyen életük volt. hol romlott el valami - mert valami biztos elromlott. mi rontottunk el valamit végzetesen, társadalmi szinten? vagy öngyilkos merényletet elkövetni ugyanolyan mém mint az ice bucket challenge meg a fidget spinner? hol van az egyén felelőssége egy döntés meghozatalában?

mégis: nincs hova és miért meghátrálni. ha minden jól megy, jövő héttől én is a belvárosban dolgozom (ugyanaz a cég, ugyanaz a munka, másik bolt), de csak egy pillanatra szaladt át az agyamon hogy esetleg nem kellene.
nem gondolom, hogy London veszélyesebb lenne, mint akkor volt, amikor ideköltöztünk. we won't yield to terrorism, mondta ma az egyik vásárlóm. we'll just keep calm and carry on, as always.

2017. május 23.

az elmúlt néhány hét nagyon sűrű volt, többek között le kellett adnom egy cikket (és a szakdolgozatomon még el sem kezdtem valójában dolgozni), meg új managerem is lett, ami mindig megvisel, de aztán szerencsére véget ért, és elmentünk világot látni. ez az első, hogy egy barátom meghívott az esküvőjére - látszik, hogy nincs sok barátom (vagy csak nem házasodnak). mind mentünk: V., M., ukrán barátnőnk M. meg én - mindenkire ráfért már egy kis svájci levegő.
jó lett volna két legyet ütni egy csapással, és minden zürichi barátunkat meglátogatni, de sajnos erchegyia éppen nyaral; különleges volt úgy a lakásban lenni, hogy ők nem voltak ott. egy pillanatkép valaki életéből; ha akarnánk, nyitogathatnánk a fiókokat és szekrényeket, végignéznénk a netflix előzményeket (all those guilty pleasures), persze mire bukkanhatnék rá, amit nem tudok egyébként is. a zürichi élete számomra eddig csak olyan mértékben volt valóságos, hogy nem tudtunk találkozni, amikor otthon jártam; most formát öltött, a történetekhez helyszínek társultak, el tudom képzelni, hogy hazaér és leveszi a cipőjét, elmegy boltba, villamosra száll.
ritkán találkozunk, jó időnként megerősíteni, hogy a másik még mindig valóságos személy, nem csak a képernyőn létezik.

nem tudom, hogy milyen egy hagyományos magyar, német vagy svájci esküvő, de azt gondolom, hogy R. esküvője nem teljesen követte egyikük hagyonányait sem, hanem saját szokásokat teremtettek. mindenesetre gyönyörű volt, és nagyon professzionálisan volt három nyelven levezényelve: mi a többi angliai vendéggel ültünk egy asztalnál, de külön asztaluk volt a magyaroknak is.

R. ismertetett össze a baseli hostunkkal, aki egész nap kalauzolt minket a városban, és megmutatta, milyen egy igazán jó couchsurfing tapasztalat. délután már csak a Rajna-parton szerettünk volna olvasgatni az árnyékban, mert nagyon leégtünk, ehelyett a mellettünk ülő nénivel beszélgettünk (sokan akartak velünk angolul beszélni, ami rosszul esett, mert én meg németül szerettem volna). beszéltünk egy kicsit politikáról is, és említette a "this horrible bomb in England"; én meg nem akartam kijavítani, hogy (eddig szerencsére) nem volt itt semmiféle bomb, semmilyen komoly támadás.
másnap reggel jöttek a hírek.
mit sejtett meg a néni, milyen kísérteties nyelvbotlás volt. (de ez már egy másik történet.)

2017. május 14.

napló a nappalinkból 7

régi időkre emlékszel-e még? P. meglátogatott minket, igazán jó volt. most már nyár van, jöhetnének gyakrabban a barátaink.

2017. május 10.

HE

nincsenek szavak.
neki biztos lennének, mindig voltak. és az a hang...
hálás vagyok, hogy a diákja lehettem; a collegiumban a "tudós tanár" eszméje mindig őt juttatta eszembe.
és miatta olvastam először Esterházyt is.
Sem a halál, sem a gazdája, az Isten nem vesz komolyan bennünket. Erre egy válaszunk lehet, emberhez méltó. Ha mi sem vesszük komolyan őket.
A szív segédigéi 

2017. április 11.

na mentem, láttam, visszajöttem, maradtam volna még. akartam persze írni, hogy így meg úgy, meg hogy hány ágyban aludtam, de nem tudtam, mert hirtelen nagyon elfoglalt lettem. sajnos úgy néz ki, egyik munkámat sem tudom 100%-osan csinálni, és mindig éppen valami mást csinálnék, mint amit éppen csinálok, de hát így megy ez.
pedig még mindig nem tanítottam meg senkit semmilyen nyelven sem beszélni. (mondjuk abban hiszek, hogy nem is lehet. a tanár csak azért van, hogy irányítsa a diák önálló tanulási folyamatát - legalábbis felnőtteknél biztosan.)
most meg máris mennék vissza, pedig általában alig várom, hogy újra Londonban legyek. hát milyen ember vagyok én, megfordul a fejemben, hogy ha megdöntik a kormányt, hazaköltözök, de hol vagyok, amikor meg kell dönteni. a facebookon nézem a live feedet, ott vagyok. (na de hogy lettek ilyen hazafias érzéseim, és hol rejtőztek eddig?)

2017. március 27.

ma minden elromlott, ami csak elromolhatott.
számítottam rá, hogy így lesz, úgyhogy alaposan felkészültem, de hiába.
például hiába kezdtem a napot egy tízperces meditációval a dunaparton, csak 7.45-kor jöttem rá, hogy fogalmam sincs, hol van az iskola.
például kiömlött a vizem a táskámban (ezt nem is értem, nem vagyok már 12 éves).
például még időben rájöttem, hogy elfelejtettem tollat vinni, úgyhogy vettem a boltban kettőt, de egyik sem fog (ezt sem értem, a boltban kipróbáltuk az eladóval, mert mondta, hogy elég vackok).
például ELKÉPESZTŐEN fáj az éppen gyökérkezelt fogam, úgyhogy megettem egy egész doboz ibuprofént, de mint halottnak a csók, tényleg. nem tudok se tanulni, se dolgozni, se beszélgetni, de még enni sem nagyon. csak puhát.
például még valami, amit le sem merek írni, és sokkal rosszabb.

viszont megvolt ma a 20.000 lépés, duplán örökre egészséges leszek.

2017. március 24.

amióta utoljára írtam, azóta összefutottam valakivel két hét alatt két országban véletlenül, amikor előtte öt évig egyszer sem; rájöttem, hogy hiába szervezem meg mindig úgy a hazajövetelem, hogy "nekem jó bármikor, neked mikor jó?", a végén lesz egy nap, aminek mindig ugyanaz a koreográfiája: reggelizek W-vel, ebédelek X-szel, utána eszem egy sütit Y-nal (ő világított rá erre az ismétlődésre, "ez valami fura rituál nálatok, nem?"), ami mindig tovább tart, mint gondolom, este pedig Z-vel elmegyünk még valahova.
idén annyi változott, hogy voltak üresjárataim, és az üresjárataimat az irodában töltöttem, mint minden rendes felnőtt ember.
közben beszéltem a témavezetőmmel, mondta, hogy ne figyeljek arra, hogy a gyerekek mit mondanak (ideális esetben "vakon" kellene kódolnom, azaz nem lenne szabad tudnom, mi a kutatás célja, de persze mivel én kódolok, ez lehetetlen), csak gyűjtsem az eredményeket, úgyhogy gyűjtöm. csak sajnos a barátaimat mindig elfelejtem letesztelni.

2017. március 16.

milyen kicsi a világ!
magyar sztárbloggerek és volt szobatársak, mindenki a London Book Fairen van, aki számít, még én is ott osztogatom a névjegykártyámat boldognak, boldogtalannak. nem tudsz olyan messzire menni, hogy valaki ne köszönne rád, ami jó. (meg hogy nem messzire elkerülnek.) tanulgatom a szerepem, legközelebbre már tudni fogom.

ma végre beszéltem a témavezetőmmel megint, úgyhogy kicsit megnyugodtam, a készülés nagy részén túl vagyok. ez a jó hír. a rossz hír, hogy a 60-80 elsős mellett 20 felnőtt is kell (ez mindig így van a gyerekeknél, csak én elfelejtettem), úgyhogy mindenképpen kell írnom a barátaimnak, hogy gyorsan letesztelhessem őket is beszélgessünk. ha még egy kicsit kutatok, egy barátom sem marad.

2017. március 11.

reggel felébredtem, ránéztem a telefonomra, és örömmel állapítottam meg, hogy kijött a kedvenc podcastom új része. jól indul a nap, gondoltam, mire beérek a munkahelyemre, a This American Life feltölt pozitív energiával.
sajnos a mai rész egy fiúról szólt aki kórházba ment a mániás depressziós rohama miatt és lelőtte egy rendőr, úgyhogy mégsem indult annyira jól ez a nap. legközelebb inkább valami fikciót hallgatok.

2017. március 8.

Miért érzem vajon mindig úgy, hogy egy imposztor vagyok, amikor tanítani szeretnék. Beszélem a nyelvet, elvégeztem egy angoltanári kurzust, van valamennyi tapasztalatom. Csak azért, mert én nem iskolában szereztem az angoltudásom, nem lesz kevésbé érvényes.
Most már megtelt a naptáram, a napjaim gyönyörűen néznek ki, vannak délelőtti, elmenős óráim és esti, skype-os minden napra. Nagyon rosszkor megyek el 2 hétre (valójában a London Book Fairrel 3) és hagyom itt a tanítványaimat.Remélhetőleg nem vesztek el mindent, amit eddig felépítettem - nem tudom, hogy fogok tudni (fogok-e tudni egyáltalán) otthonról dolgozni, ha nem töltök majd időt a családommal meg a barátaimmal, azért leszek dühös, ha elvesztem a tanítványaimat, akkor azért.
Pedig milyen jó ötletnek tűnt, és tűnik még most is; jobban élvezem a munkát, amit csinálok, de jobban széttördelem magam.