égboltsapkájú

Már tegnap bioszon, amire annak ellenére ültem be, hogy elkértem magunkat, azon gondolkoztam, hogy lehet bennem egy egészen apró sztahanovizmus. Persze egész órán nem tudtam összeszedni magam, hiszen duplatesi alatt megjárni Piliscsabán GbZ-vel a nyomdát azért nem kis teljesítmény... csak pár percet késtünk, mert futottunk a vonattól... Szerintem ideje előkotorni anyu pszichológiakönyveit és kitalálni, hogy miért jó az nekem, ha elmegyek reggel hatkor és hazaérek éjfél után. Ezt a bejegyzést még kora délután kezdtem el a presszóban, most hajnali fél kettő van és szerintem aludni kellene menni, legalábbis minden picike nyúzott sejtecském ezt követeli. Mindjárt engedelmeskedek is nekik, csak még annyit akartam még mondani, hogy március van, azaz tavasz, és láttam angyalt hazafelejövet... Ezen kívül már mindent elfelejtettem...

még nekem, a 21. századba beleszületett, számítógéppel felnőtt fiatalnak is nagyon, nagyon furcsa, hogy úgy beszélgetek g.-vel, hogy ő Prágában van. Persze csak amíg el nem küld aludni (ő is)... :)

Kitört a tavasz. A szerelem szép lassan kibújik a földből, kibontja ámorszín szirmait és bódító illatával megszédíti a világot. Reggelente a nap harsog ébresztőt (extrém esetben paniadam :) ), délután pedig finom a szél, és én sem bánom, ha kóstolgat... Elvakít a fény és szeretetkötegeket küldök én is mindenfelé. Aki véletlenül összefut vele, attól előreis bocsánatot kérek - ragaszkodó vagyok, s gyakran bosszantóan anyáskodó... Kicsit furcsa tizenkettedikben rászokni az óra alatti levelezésre... értelmes, felnőtt, érettségi előtt álló emberként... dehát ha akkor és ott az igenis sokkal fontosabb, mint a tananyag! Egyszer még le is buktam idén és ki is kaptam érte, aminek örültem, mert még sose semmiért... azóta persze leszoktam róla... az a tudat, hogy az elmúlt 12 évben mintakislány voltam, és ez változni látszik, kicsit megijeszt, kicsit jó... Betudom annak, hogy a fiúk (legfőképp g. :) ) határozottan rossz hatással vannak rám, de nem bánom, mert évek óta először érzem magam jól a s

most rávettem magam, hogy a magyarfaktot hagyjam utoljára, mert akkor azzal addig szöszmötölök, amíg nekem tetszik... és kinyitottam a tizedikes szöveggyűjteményt és Coleridge és Xanadu... minek nyitom ki egyáltalán? És hiába olvastam fél éjszaka Háy Jánost, csak részletek vannak a regényből... gyorsan végignéztem a netes könyvpiacot, persze hogy nincs... de nem félek attól, hogy nem tudom majd elolvasni, mert úgyis megtalál majd valamikor, mint ahogy általában megtalálnak a könyvek... de most szerintem Berzsenyi kénytelen lesz épp olyan érdekes lenni mint az angol romantika és a magyar kortárs irodalom találkozása... Kubla kán tündérpalotát építtetett Xanaduban, hol roppant barlangokon át örök éjbe veti magát az Alph, a szent folyam. Mérföldnyi jó földet tizet gyorsan torony s fal övezett: s itt tömjénfa nyilt, illat volt a lomb, tündöklő kertek és kanyar patak; ott sötét erdok, vének, mint a domb, öleltek napos pázsitfoltokat. De óh, amott a cédrus

magyarvivien94 : hajjhajj én : mi az a hajjhajj? magyarvivien94 : minden... én : résztletesebben? magyarvivien94 : minden benne van...

Úgy döntöttem, hogy ezt nem szabad személyes kudarcnak venni. Imádok tanítani, leginkább azért, mert szeretem látni a szemében a fényt, ha végre megérti... és volt olyan kissrác, akivel jó volt foglalkozni, mert megértette... de ez a matek ez katasztrófa, ez nem jó, ezt nem szeretem... mert itt nem csak a matekkal van a baj, hanem azzal is, hogy nem érti, amit olvas, nem érti a feladatot, a szabályt, nem tudja bemagolni, nem tudja visszaadni. Tavaly tavasszal kezdtem szerintem vele, és azóta nem hallottam tőle egy ép, kerek, egész, értelmes mondatot. Egyszerűen nem értem, hogy juthat el valaki így a hatodikig... nem tudom, kit kell hibáztatni azért, hogy hiába mondom el egyszer-kétszer-sokszor, egyszerűen nem tudunk továbblépni, mert kiderül, hogy nem ismeri a páros-páratlan szám közti különbséget, ha azt mondom, hogy térkép és arányok, akkor meg kell tanítani használni... és a legrosszabb persze az anyukája, akivel ugye beszélni kell, hogy hogy halad a kissrác... na most ilyenkor mit

annyira utálok neten olvasni, de ez a Háy János nagyon tetszik... rengeteg angyal van benne... persze nem az angyalok miatt tetszik, hanem csak úgy... az a srác ajánlotta tegnap, miközben felvilágosított, hogy kortárs magyar irodalom igenis létezik, csak nem kell megállni Tisza Katánál (akiről annyi rosszat olvastam, hogy épp ideje megismerkedni azzal is, amit írt)... meg azt is mondta, hogy Szilágyi Domokos és én hálás voltam a magyarfaktoknak... meg mondtam, hogy Gyula bátyó, persze nem így, és mondta is, hogy Villamostangó és ezen meglepődtem, mert az álomnyafikon kívül, akiknek alapmű, ő az első olyan ember, aki olvasta... ez most nekem nagyon jót tett egyébként, mert már egy jó ideje tényleg szeretnék kortárs irodalmat olvasni, csak sosem futok vele össze... azt nem olyan egyszerű találni, mint a klasszikusokat... de azért a szándék megvan...

ha valami nagy hülyeséget írtam az előbb, arra majd azért figyelmeztessen valaki... megyek aludni...

Hajnali egy óra volt, és én a kávétól és a rengeteg tonictól felpörögve a kortárs irodalomról és filozófiáról beszélgettem egy elég részegnek tűnő volt istvános magyartanárral. Ez az a helyzet, amire azt mondtuk utána, hogy azért elég jellemző... egyébként az is jellemző, hogy kilencvennégyes, tehát ismeri Szockát meg Joelt, mondta, meg azt is, hogy kiskamaszkorának az aSk meghatározó irodalmi élménye volt. (De azt nem tudja, hogy ki csinálta, bibibí... :) ) De nem gondolta volna, hogy azt bizony én is olvastam, persze nem ötévesen, hanem kicsit később... Oké, aki átmegy az istvánból a dobóba, az ne szóljon egy szót se. Pláne, hogyha utána magyartanár lesz belőle, és huszonhat évesen (saccperkábé) félénkebbnek tűnik, mint amilyen én vagyok... Szóval Kiscsillag volt a Molothowban, ahol még nem voltam sose, mármint se Kiscsillagon, se a Molothowban. De most eleve olyan kedvem volt, hogy szívesen szaladtam bele az éjszakába... három körül felkísértük a srácot a bánomira, megígértem, hogy

Néha hajlandó vagyok kompromisszumokat kötni. Például elfogadom, hogy nem lehet egyszerre a macsekos bögréből inni is meg nem inni is, meg azt is, hogy nem lehet sétálni is menni meg itthon is maradni. Bár néha fáj, hogy nem lehet minden pontosan úgy, ahogy szeretném, bizonyos dolgokba bele tudok törődni. A repülésről meg a láthatatlanná válásról már rég lemondtam, ezzel is bizonyítandó, hogy igen, érdemes vagyok rá... De azért azt hiszem, ez egyszer majd mégis sikerülni fog. Néha gondolok rá, valami furcsa, nosztalgikus vágyódással... a legapróbb részletekig elképzelem az egészet, a fűszálon csillanó vízcseppig és a szitakötők zümmögéséig... nárciszillat lesz és meleg. Én akkor persze bizonytalan leszek. Eszembe jut majd minden, amit fizikán tanultunk, de a szememnek jobban fogok hinni, mint a tudásomnak. És akkor belépek majd a szivárvány alá...

"Amit költői éleslátásnak neveznek, az nem más, mint képesség arra, hogy a furcsán kevert elemek közt megtaláljuk a szépséget és nagyságot, amelyeket oly sokszor járatnak szennyes ruhában." Erről nagyon gyönyörű könyvajánló készült el a fejemben, ráadásul abban a stílusban, ahogy a könyv van, mert az is nagyon tetszett. Még nem mondtam le róla teljesen, de nem volt időm begépelni és elfelejtettem... ezzel a könyvvel akkor találkoztam először, amikor egészen kisgyerekként (óvodás vagy kisiskolás korban) a legeslegjobb barátom anyukája ezt olvasta fel a férjének... és szerintem azóta terveztem, hogy elolvasom... persze nem emlékeztem a címére, csak a borítóra, de így is meg lett... azoknak ajánlom, akik szeretik a szép, hosszú mondatokat, a misztikus szerelmes történeteket, az okos gondolatokat és a csodaszép képeket...

különösen erős a kísértés, hogy jövő szerdán Che Guevarás pólóban menjek osztályfőnökire... csak kíváncsiságból... hogy mégis mit mond, hogy megint beszól-e miatta... pedig ugye "II. János Pál pápa közvetlenül 1998-as kubai látogatása előtt Che-ről egy kérdésre válaszolva ezt nyilatkozta: "Isten trónjánál kapott helyet, az Úr joga ítélkezni érdemeiről. Meg vagyok győződve arról, hogy a szegényeket akarta szolgálni." ezt g. szerezte nekem valahonnan, mert ő szerintem jobban felháborodott tegnap, mint én... meg persze a többiek is az osztályból, mert azért már mégse... nos... hát... a mai délutánról meg inkább nem írok, mert... mert nem :) inkább elmesélem, hogy reggel a vonaton 2027.10.7-e volt, ami kísérteties volt nagyon, mert félek a vonatoktól. is. volt egyszer nagyon rég egy visszatérő vonatos álmom, egy végtelen hosszú vonat volt benne és nagyon gyorsan ment a sivatagban... és rengetegen voltak benne és én le akartam szállni, mert tudtam, hogy valami katasztrófa fo

ha valaki nekem még egy fél éve azt mondja, hogy nekem egyszer g. nevelési célzattal könyvet ajánl (és még kölcsön is adja), azt kiröhögöm... jajj igen, kicsit egyébként izgulok meg zavarban is vagyok máris, de szerintem azért most megpróbálom magam lekötni a törivel...

Barnabás: nekünk havonta rengeteget kamatozik az osztálypénzünk! *itt kiszámoltuk, hogy az a rengeteg, az egy ezres havonta* Barnabás: tök jó, az plusz egy osztálytárs! a tündéri hugicám kiírta az ajtómra, hogy "vagyok HÜLYE" :) olyan aranyos, ahogy írni-olvasni tanul, a legszebb dolgok egyike egy szótagolva mesét olvasó elsős... meg azt is írta, hogy "Bónis hülye, Barnabás jó, Zsófi kijabál..." ez azt jelenti, hogy valamin sürgösen változtatni kell... például még kevesebbet lenni itthon...

úgy megtépte, azt hittem, visítok... legalább egy picit lehetett volna kíméletes... valószínűleg megint várok egy évet a következő fodrászhozmenősdi előtt... szvsz nem is lett jó... (ilyen szvsz-ktől a plafonra tudok mászni, szóban még hagyján, de írásban ritkán látom. szerencsére...) persze nem mondom, hogy rossz, de nem ilyet szerettem volna, hanem valami egészen másmilyet, de hiába mondom el, valami gubanc van a kommunikációban, mert nem igazán értjük meg egymást... bár most elég sokat ülök a tükör előtt és szokom magam, különben megijedek magamtól reggel... és nekem igenis nagy az alvásigényem, nagyon szeretek nyolc, vagy akár annál több órát is aludni. illetve szeretnék. de való igaz, négy és fél óra alvás és minimum egy kávé után nagyon aktív tudok ám lenni órákon. meg persze a dolgozósban, ahol este tizenegykor úgy kellett engem lecsapni, hogy akkor már nem kell feltétlenül tükröt mosni. de tanulni sem hagytak... tegnap egyébként tudatosították bennem, hogy én most már szavazha

fordítva állt a violinkulcsom a fülemben és Mészi azt mondta, hogy csak azért lehet, mert biztos rossz zenész vagyok... nem akarom, hogy igaza legyen, ezért valamikor most már tuti hogy biztos hogy fogok gyakorolni, csak haza kell érnem normális időben... (Mészi különbense mondjon semmit, mert tőle még nem kaptam cikket, pedig már az enyémis félig kész...) úgy döntöttem, hogy az, hogy a tizenkettedikes fiúk hangos hahotára fakadtak a Laborban, meglátván az csilivili új mobilom, az az ő éretlenségüket jelenti csak, nem azt, hogy bármi baj lenne a mobilommal... :) az ugyan szívenütött, hogy még paniadam is megkérdezte, hogy ugyan miértis rózsaszín... de rá lehetett rakni az interjút, akkor csodálkoztak mind. van egy kedvenc családi zeneszerzőnk, nekem az énektanárom volt harmadikban fél évig, még a vasslajosban... neki meg anyu a kedvenc szövegírója... most van egy wekerletelepes himnuszpályázat, kiadta anyunak feladatban, de lenyúltam :) az én refrénem sokkal jobb lett, mint anyué, ezt

apu azt mondta, hogy azért vett rózsaszín telefont, mert ez illik hozzám... innentől kezdve nem vitatkozom a dologgal, még akkor sem, hogyha szerintem engem apu nem ismer annyira, hogy ezt eldönthesse... nagyon cuki egyébként, sosem hittem volna, hogy egyszer nekem csillogó rózsaszín telefonom lesz :) legalább féltenem nem kell, nyugodtan összetörhetem. az előző négy és fél évig bírta, nagyon szerettem... egyébként akartam írni mindenféléről, például hogy rosszul vagyok a mozgólépcsőn és kezdek nagyon félni az aluljárókban, lassan fóbiává válik... meg hogy a máv új bliccelőellenes kampánya egy röhej, szerintem már ők is rájöttek... érzékenyebb lelkű utasok (ezt most a "gyáva" szinonimájaként használtam) esetleg nem mernek felszállni a vonatra, meglátva a "fizető utasoknak fenntartott kocsi" táblát... én például elég sokáig kerülgettem és háromszor jártam végig az ajtókat, mire rájöttem, hogy én minden bizonnyal fizető utasnak számítok... ha jól emlékszem, Macsekot i

nagyon fáj a fejem, ennyire sosem szokott fájni... hiába bóbiskoltam végig a délelőttöt, meg iszok cikóriakávét a koffeines helyett, meg melegítem a fejem hajszárítóval (ez szokott használni), meg veszek meg algopyrint, nem használ semmi... csak lüktet, gumikalapáccsal verik a fejem, és csak hogy jó legyen, dobol a fülem folyamatosan... félelmetesen hisztis vagyok, senkit nem viselek el három méternél közelebb, csak vonattal vagyok hajlandó ma Budapestre menni, meg ilyen butaságok... és különbenis mindenki legyen arra tekintettel, hogy Mafnak fáj a feje, a tévé túl hangos, a gyerek is, Maf nem mosogat, Mafnak fáj a feje... (különbensem mosogat, mert csupa seb a keze) de most nem is szédülök, mert akkor mondanám, hogy jó, lent van a vérnyomásom, egy kávé és rendbejön... de nem... szóval azért most nem javaslom senkinek, hogy szembejöjjön velem...

vajon mire vagyok allergiás? és miért? nem volt ilyen csúnya piros a kezem azóta, amióta kikezeltek az ekcémából... elég régóta... már tényleg csak a porra vagyok, semmi másra, nem úgy, mint gyerekként, amikor minden ehetőre... én most a kakaóm akarom a kalciumpezsgő helyett, a jól megérdemelt kakaóm, hogy szépen mehessek aludni, de ilyenkor már nem szabad kakaózni és nem merem bekenni testápolóval a csonttá száradt kezeimet, mert hátha nem tenne jót a piros allergiafoltoknak... a napi két kávé az szerintem még nem sok... természetesen hazahozattam magam az utolsó vendéggel... azt mondta a bejó, hogy nagyon negatívak mostanában a bejegyzéseim, a presszóval kapcsolatban meg pláne... ami egyébként így van, de ettől függetlenül, ha nem is látszik, én szeretek ott dolgozni... persze nyűg, suli után rögtön, meg későig ott lenni, de a késő úgysem számít, mivel úgyis bagoly vagyok és tegnap éjjel sem aludtam (ez mondjuk látszott is ma rajtam)... egész jól belejöttem, nagyon ügyetlen és lassú

úgy döntöttem, hogy én azt a zajt, ami ott van, nem tudom elviselni... inkább viszek cédét, többet is, de most azt hallgatunk, amit én is szeretek... egész délután Kispál ment, amíg egyedül voltam... aztán jött valami nő, kikapcsoltatta velem... raktam be Franz Ferdinandot... húzták rá a szájukat, de maradt... lement az az album, újra azért ne rakjam be, ment az, ami a gépen volt, diszkózene... kikapcsoltatták... jött a Pityke, bluesrádió... kikapcsolták... mondtam Pitykének, hogy van nálam jazz, azt is szereti, rakok be azt és akkor már nem kapcsoltathatják ki, mert az már nem blues... hogy ő csak Miles Davist hallgat, minden más rossz... nagyott nézett, amikor beraktam egy Miles Davis cédét... :) persze másnak nem tetszett, de azért maradt addig, amíg Pityke is... és akkor beraktam a Boban Markot, és csönd lett és mindenki zenét hallgatott... (ugyan valaki pfujjogott, de leintették...) azon gondolkoztam úgy estefelé, hogy ha nem olyan pultosuk van, aki 20 cédével a táskájában mászkál

azt a típusú férfit nem bírom elviselni a környezetemben, amelyik vadászik... amelyik nem lehetséges áldozatként tekint rám, hanem biztos zsákmányként... nem csak becserkész, hanem a csúcsragadozó fölényével kezel... utalásai nagyonis egyértelműek, odahajol, mint egy kígyó, egészen közelre, a hajamat kezdi szagolgatni, én meg bemenekülök a pult mögé... persze van, aki nagyon rendes, akihez ki lehet ülni beszélgetni, ha nincsenek sokan, mert úgy nem szeretek, ha ott a pult... akinél cseppet sem zavaró, ha felsegít a bárszékre (vagy elkap, mielőtt leesek), mert nem végigtapogatja a karom, hanem megfogja... nagy különbség... egyébként belőlem azért nem lesz soha olyan igazi szuper pultoslány, mint amilyenek a többiek, mert sajnos szinte mindenről határozott, konkrét véleményem van és nagyon nem szeretek bután bólogatni valamire, amivel nem értek egyet, csak azért, mert a vendégnek mindig igaza van... de már egyre jobban megy, ez különbenis fontos dolog az életben... bizony... (ha eleget

a nemrég meszelt fürdőszobafal elszürkül irígységében és egészen apróra húzza össze magát szégyenében, amint meglát. büszkén húzom ki magam a körülöttem megnövekedett térben - igen, nyertem, én még nála is fehérebb vagyok!

végre van időpontom fodrászhoz... ez azt jelenti, hogy el is kell mennem... ez azért különlegesen nagy dolog, mert csak szökőévente egyszer járok, egyrészt mert nem viselem el, ha valaki hozzáér a hajamhoz, másrészt meg mert félek a fodrászoktól is... de most már kezd bosszantani a pulikutya-feeling, annyira nem jó dolog nem látni semmit, meg állandóan belelóg mindenbe... kislányként mindig derékig érő hajat szerettem volna, mint az ovistársaimnak volt, de sosem lehetett, mert anyu megmondta, hogy ő nem fogja nekem fésülni és mindig lenyírta, mint az öcséimnek... így mindig gombafrizurám volt és utáltam nagyon, pedig így visszanézve a fényképeket, még jól is állt :) kerek egy hetem van kitalálni, hogy mit szeretnék látni majd ha a tükörbe nézek... drukkoljatok, hogy ne legyen rossz napom, mert akkor fix, hogy levágatom :) az a baj, hogy tarka a falam... pedig nagyon szép szobám lenne, csak ne állna abból az átrendezése, hogy különböző trükkökkel takargatom a különböző mintákat... minde

kicsit rendet raktam, persze nem nagyon, mert anyu azt mondta, hogy nem baj, ha káosz van a szobámban, csak a fejemben legyen rend és ehhez azért aktívan tartom is magam, különbenis aki beteg, az ne rakjon rendet... de tényleg nem ártott már lepakolni a könyvespolcról, úgyis csupa porallergia vagyok... és a nagy takarítás közben pihentetőül összeírtam a tíz kedvenc mesekönyvemet, mármint amik nagy hatással voltak rám és gyakorlatilag ronggyáolvastam és oda-vissza és kívülről és a tesóknak is olvassuk, meg majd az én gyerekeimnek (meg az én gyerekeim gyerekeinek, ha majd jönnek a nagymamájukhoz látogatóba...) Lázár Ervin: Berzsián és Dideki (és még sok más mese tőle) Janikovszky Éva: Ha én felnőtt volnék (és még sok más mese tőle) Lakner Judit: A hétfejű Samu Nemes Nagy Ágnes: Az aranyecset Békés Pál: A kétbalkezes varázsló Gyárfás Endre: A varázsgombóc Ragyij Pogogyin: Hol vagy, Holvagyholvagy? Marcel Marlier: Dani és Zsófi a természetben (és még sok minden más tőle) Tarbay Ede: Melegh

Erotika és politika, ilyen sorrendben, megfűszerezve egy kis filozófiával, Kleist-i romantikus világfájdalommal és kész is a tökéletes Moravia-regény. Adott egy sablonosnak tűnő alapsztori: az olasz értelmiségi Capriba utazik, beleszeret egy ott nyaraló német nőbe. Pár nap múlva a nő elutazik és megérkezik az ikertestvére, aki külsőleg épp ugyanolyan, de természete a szöges ellentéte. De az is lehet, hogy csak egy groteszk tréfa az egész... Helyezzük ezt bele a cím által egyértelművé tett korba: 1934-et írunk. Németországot Hitler vezeti, erős az antiszemitizmus és ajánlott belépni a pártba... titkosrendőrségek, provokátorok és besúgók... Ehhez adjuk hozzá a fülszövegen olvasottakat - ugye az 1984-re utal, csak nem a jövőről, hanem a múltról fest ijesztő torzképet. Központi eleme a kétségbeesés és a rituális páros öngyilkosság. A végeredmény? Számomra túl naturalisztikus leírások, ezt ellensúlyozó gyönyörű képek, izgalmas, de kissé bonyolult cselekmény nagyon sok csavarral. Tehát össze

Nagyon régóta szemezek ezzel a Boban Markovic koncerttel.... felsorakoztattam az érveimet és ellenérveimet, vitára bocsátottam a kérdést, majd arra a döntésre jutottam, hogy alszok helyette. Rég aludtam ilyen rosszul délután, nagyon rosszat álmodtam és állandóan felébredtem miatta, de szerintem lázam volt és lement. Azt még nem döntöttem el, hogy megérte-e, mert végülis Boban Marko nem jön olyan gyakran Magyarországra, pláne nem a MűPába, ahol 200 forint az emeletre a diákjegy és nagyon jól hallani (és látni) mindent... az meg csak ráadás, hogy csupa érdekes egyetemista fiatal szokott lenni... de ugye egyedül nem, vasárnap este nem, fáradtan nem, meg különbenis, hogy jövök haza?

szerintem a nevemnek van valami különleges vonzereje. talán a dallama miatt van, a mély és magas magánhangzók váltakozása, a rideg zsé és a lágy ef kontrasztja okozhatja... vagy a jelentése, a bölcsesség lehet az, ami arra készteti az embereket, hogy ilyen sűrűn mondogassák... könyörgöm, csak egy picit, csak most ne, csak ma ne legyen rám szüksége senkinek!

Elkezdtem írni (végre) Bardonak a válaszlevelet és az jutott közben eszembe, hogy ha majd egyszer Bardo is meg én is nagyon híres költők leszünk, akkor úgy, ahogy benne van a tankönyvekben, hogy Kölcsey 1808-tól levelezett Kazinczyval, az is benne lesz, hogy Maf 2008-tól levelezett Bardoval :) (ugye milyen ügyes vagyok, hogy pont egy kétszáz éves évszámot találtam?)

Végy egy almát. Mosd meg. Merülj bele az aktuálisan olvasott könyvbe, majd olyan fél óra múlva jusson eszedbe újra. Mosd meg megint. Vedd ki a magját almamagozóval, jöjj rá, hogy nem ér az egész semmit. Vágd szét az almát, vágd ki a maradék magdarabokat. Szeld fel apró darabokra. Fűszerezd a műveletet apróbb sikításokkal, amikor az ujjad a késsel találkozik. Az igazán profiknak javasoljuk, hogy a nagyobb hatás elérése érdekében csöpögtessék tele vérrel a padlót. Szedd össze a konyha különböző pontjaiból a szétrepült alma- és ujjdarabkákat, az almát mosd meg. Vedd elő a botmixert. Döbbenj rá, hogy csupa ragacs a konyhapult, mosd le, mosd el a mixert is. Szórd bele a feldarabolt almát. Önts rá mézet. Jegyezd meg bosszúsan, hogy "jajj, ez ragad". Moss kezet, mosd le az összemézezett konyhapultot. Szórj rá fahéjat. Szórd ki, prüszkölj, takarítsd fel. Önts rá annyi tejet, hogy éppen ellepje. Jusson eszedbe, hogy megint nem melegítetted meg és megint fájni fog a torkod. A konyhába

Judit néninek angyalszárnyai vannak... azokkal terelgetett el minket, csetlő-botló kiskamaszokat a felnőttkor küszöbéig... fölöttünk tartja mindig... ragyognak, világítanak az angyalszárnyak... fényükben minden problémának meglátjuk a megoldását, minden egyszerre egészen érthető lesz... vigasztal, igazgat, és ha ő mondja, akkor elhiszek bármit... ő valahogy mindent már régóta tud előre, megérzi, megsejti... azt is biztosan tudja, hogy most mit kell tenni, de nem fogja elmondani... hagy minket a magunk útján járni, csak segít megtalálni, hogy melyik is az és segít rajta maradni... Judit néninek bármit el lehet mondani és el is kell, mert ha nem mondom, úgyis kitalálja már akkor, ha belépek az ajtón... nem kell magyarázkodni, pontosan tudja, hogy mit miért... nem fog leszidni, nem mondja azt, hogy ezt csináljam vagy azt ne csináljam, csupán tényszerűen közli, hogy mit csinálok éppen... Ifin barátokkal vagyunk, őszintén, gondolkozón és rengeteget nevetünk közben... meg hát hinni nem olyan

Ezt persze most lehetne latinul is, de úgy olyan fellengzős... olyan jó lenne elhinni, hogy igaza van az igazgató úrnak... hogy együtt bármit és bárkivel szemben... de elhúzódik és mindenki belefásul, a diákok is, de szerintem a tanárok is lassan... az az ember ledumálja a harangot a bazilikából, hogy lehetne vele vitatkozni? Persze a tanárnő öt perc alatt lesöpörte a pályáról, tehát biztosan lehet... de hiába olvasom a közoktatásit, nincs mindenre törvény... szembesülnöm kellett azzal, hogy nem, nincs mindenre kidolgozott megoldás a jogrendszerben... hiába olvasok el mindent, amit el lehet, nem mondja meg egyik sem, hogy mit kell tenni ilyen helyzetben... és minden mellettük áll, nincs botrány, nem lesz belőle hír (de miért nem?) és nekünk igazgató kell . Mert ugye exlex állapot van, ezt a szót most tanultam és Macs is mindig mondja, hogy különösen jellemző rám, hogy előszeretettel használom a frissen tanult idegen szavakat. Sznobizmus, pfujj, de ez még talán belefér. Szóval nagyon sz

szombat óta először ma végre sikerült főttételt enni... igazán büszke voltam magamra... utána lefeküdtem aludni, szépen beállítottam, hogy ötkor csörögjön a telcsi, az két teljes óra, nagyon mélyen aludtam és nagyon zaklatottan, mindenféle butaságot összeálmodtam... ötórakor kinyitottam a szemem és el akartam indulni iskolába, de mondták, hogy még ma délután van, ne pánikoljak... akkor le akartam ülni filmet nézni pihenésképp, de át kellett vinnem Anettnek a füzeteket, utána adtam vacsit a kicsinek... utána elkezdtem a filmet, akkor jött egy ismerős bottyános srác, hogy szinusztétel, ugye segítek. persze. közben a kicsinek magyaráztam, hogy húsz meg egy az huszonegy, csak nincs annyi ujjunk. de nem baj, ment neki. néha úgy érzem, hogy az egész életem egy rossz helyre álmodott kérdőjel... vár egy válaszra, amit nem kaphat meg, ha a kérdést sem tette fel... és én ahelyett, hogy előbb legalább azt megfogalmaznám, keresem a megoldást és csodálkozok, hogy miért nincs...

na jó, most az egyszer nem. de csak most az egyszer. most elő sem vettem a matekot, mert nem. még óra előtt sem... és kihív, mert látszik rajtam, hogy nincs kész a leckém és annyira zavarba jövök, hogy a koordinátákat nem tudom ábrázolni és éhes vagyok nagyon, mert elfelejtettem enni... és csak vonalak és pontok és nem bírom a krétaport, különbenis csak úgy tudok írni, ha keresztben van a papír, a táblát meg nem fordíthatom el, de ha még egyszer beleköt az írásképembe, akkor tuti beszólok, hogy nem vagyok az öcsém... tanárnő kérem, miért mindig engem? mást soha, senkit soha, engem már másodszor hív a táblához... a múltkor kész volt a házim, akkor azért... utána meg naná, hogy végigbőgtem a matekórát és utáltam magam miatta, de nem azért bőgtem, mert mittudomén, mert matek, vagy mert ciki, hogy állok a táblánál és jön a szürke köd és mindenféle betűket írok találomra, hanem mert látszik rajtam, hogy nincs leckém... máson miért nem látszik? nekem miért nem lehet elfogadni, hogy mindig va

annyira kegyetlen büntetés, hogy nem látja a gyermekeit felnőni... végülis ő dobta el, de talán maga sem tudta, hogy mit cselekszik... hogy ez a döntés azt jelenti, hogy élnek tovább, de egymás nélkül... hogy új élet, külön élet, más élet és hogy a gyerek úgy is tud nevetni, hogy az apja nem látja... persze találkoznak még, a törvény meg a megszokás, meg beszélnek telefonon, de egyre ritkábban... és mondhatja, hogy ő nem szereti jobban az új gyerekeit, de pedig igen és ez így is van rendjén... a beszélgetésekben, az együtt töltött, kiharcolt, kierőszakolt késő estékben ott van azért a keserűség, hogy hiába mondja, úgyis azt csinálok, amit akarok... hogy ez így szerinte nem jó, dehát honnan tudhatná onnan messziről, hogy nekem, nekünk mi a jó és mi a nem jó?

nem, nem, nem, nem. nem akarom, nem csinálom, nem megyek. nincs kedvem, nincs időm, nincs energiám és különbensem nem. miért pont én, miért pont most, miért pont ide? szóval most gyakorlok egy kicsit. végülis nemet mondani biztos nem olyan nehéz. már csak azt kell kitalálni, mire mondok nemet... a tanulásra könnyű, hogy este értem haza, vonatoztam egész nap, különbenis lekéstem és szemét volt, mert elment korábban. szóval csak éppen annyit, amennyit mindenképpen muszáj és amit szeretek. a dolgozásra nem lehet nemet mondani, mert olyan igényeim vannak, amik nem férnek bele a családi kasszába... ilyen például az utazás, amit imádok és különbenis, csak fárasztó kicsit... a harsonára nem lehet nemet mondani, mert a Tibibá mégiscsak Tibibá, szegény Feribácsit meg annyira sajnálom, hogy velem kell foglalkoznia ebben a kis ócska vidéki zenesuliban, hogy ezért igazán gyakorlok. mert még rendes is... és különbenis kell a zene, mert különben bekattanok meg megzakkanok meg ilyenek... nyugtat... a

11. Kaffka Margit: Színek és évek Azt kicsit bánom, hogy most talált meg ez a könyv és pont most kellett elolvasnom, mert egyébként gyönyörű. Olyan igazi nőies... és maga a kötet is nagyon szép, olyan furcsa nyomott levélminták vannak néhány oldal alján meg tetején, de úgy, hogy csak akkor látszik, ha átsüt rajta a nap. Most nekem kicsit lassú volt... a zaklatott, felpörgött, komplexusos és fóbiás életembe most Hamlet kell és scifi, Szabó Lőrinc versek meg még a Nana is belefér, persze... ez szép volt és lassú, olyan mese, és az ember utána-közben megkívánja a báli ruhát meg a csókot a gesztenyefák alatt... 12. Moravia: 1934 13. Hawthorne: A hétormú ház 14. Gerlóczy Márton: Igazolt hiányzás 15. Malgorzata Musierowicz: A karfiol virága

Néha azért egy kicsit azt gondolom, hogy ez az egész minket nem érdekel... a diákok önzőek ám nagyon. Nekünk ő kell igazgatónak! Mi nem tehetünk semmiről. Komolyan ennyire rosszak vagyunk, hogy senki nem vállalja el? De ez csak futó, múló kétely, álmos, töritanulós délutánokon... mert tudom, hogy teljes mértékben igazuk van, jogos, hogy egyikőjük sem vállalta, mert ez az egész megalázó és ráadásul hülyeség is... nem kényszeríthetnek senkit ilyen feltételek mellett... Az az ember biztosan nem normális teljesen... csak az a baj, hogy nem látom a végét ennek az egésznek, nem tudom, hogy lehet-e még egyáltalán jól kijönni a dologból... (persze, ha bocsánatot kér a tanároktól szépen, de nem fog...) azért most is büszke vagyok arra, hogy a botrányairól elhíresült Szentistvánba járhatok, olyan tanáraim vannak, amilyenek, akármi is lesz a végén ebből...