égboltsapkájú

néha a fogadalmunkra gondolok, erős fogadalom, hogy lehet ilyet tenni. nem tudom, lepke vagyok-e (vitrinben persze).

amúgy a szilvásgombóc is ehetetlenül nyers maradt. (pedig annyira beleéltem magam.) talán van valami olyan vegán irányzat, amiben mindent nyersen esznek, ideje lenne csatlakozni.

amikor ma elküldtem a nyomdának a programfüzetet , egyszerre végtelenül boldoggá és elégedetté váltam (egészen addig, amíg ki nem derült, hogy rossz nyomdának küldtem, de ezt szerencsére már megoldják helyettem), és azóta is csak hű. többet kellene jazzkoncertre járni. ráadásul annyira nyár van, hogy hirtelen majdnem csináltam új blogdizájnt. szerencse, hogy még nincs kész a digpubos beadandóm, és játszhatok a css-ével. (jaj, latex.)

gyűlnek a mire mondjunk nemet mondatok, például a  leugrasz öt percre?  is ilyen lesz. kamillatea-mérgezésben fogok meghalni.

meglepően új és szokatlan érzés ez a hazugság, gyomorfájós, ahogy belegabalyodtam. ráadásul azt sem mondhatom, hogy nem az én hibám.

annyira rendes velem mostanában mindenki (elsősorban amúgy a szobatársam, akinek mindig van elég felesleges krémtúrója a hűtőben, és megbeszéltük, hogy ha nincs itt, akkor nem kell éhen halnom, hanem megehetem), hogy arra egyszerűen nincsenek szavak - nem értem, meg nem is érdemlem meg (főleg az ilyen rendes szobatársat, amikor velem együtt élni nem egy könnyű móka), de mindenesetre köszönöm, kialudtam magam.

én bolond én bolond én bolond. olyan könnyű mindent a teliholdra fogni.

de én nem hagyom ott egy lakatlan szigeten azokat, akik nem tetszenek , mondtam régimagyaron, de azt már csak magamban tettem hozzá, hogy legalábbis őszintén remélem . ha mégis, az nem szándékos.

ma arra keltem, hogy elkaptam anyutól a torokfájást, de szerencsére tudok beszélni, aztán elütöttem véletlenül egy bácsit, aki kilépett elém a dugóban álló autók közül a bringasávra, de a bácsinak szerencsére kutya baja sem lett, nekem meg csak a jobb csuklóm lett csupa véraláfutás (mert azokat kerültem ki, akik a járdáról léptek ki elém, kedves gyalogosok, nézzetek körbe ), aztán nyertem dialektológián egy Szuhogyi palóc tájszótárat , mert felismertem hét nyelvjárási sajátosságot egy szövegben. én amúgy mindig ilyen szuper dolgokat nyerek, a múltkor például egy nyelvtanári vizsgáztatói kurzust, ez már megközelíti a fa komposztládát, amit Barna nyert .

harmincnyolc papíron (illetve már begépelve), negyvenhárom online, de akkor most mit is kell vajon ezzel csinálnom. nagyon menő amúgy az új papucsom, olyan helyzetekben is orra bukom benne, amilyeneket korábban el sem tudtam képzelni. ilyen fontos dolgok körül pörög mostanában az életem, vagy legalábbis a publikusabb része.

a gimi iránt érzett hamis nosztalgia a távolsággal egyenesen arányosan csökkent, a kapun például már alig akartam belépni, és fura kis szorítást éreztem a gyomromban, amikor be kellett menni a tizenkettedikesekhez kérdőívezni (pedig ez igazán nem nagy izé, hogy én odaadom, ők meg kitöltik). aztán egészen elvesztem a városban, pedig ki akar oda menni, ahol ilyen sok szavazatot kaphat egy ilyen rossz polgármester (vélemény! vélemény! vélemény!). valami jó mégis volt benne valahogy, valami tékozlófiúsan otthonos. (vasárnap este meg otthon: Bb: anyu, miért olvasod a zsófi blogját, amikor ott ül a szomszéd szobában? Anyu: ez így olyan izgalmas.)

álltam óbudán, olvadtam bele az aszfaltba, huszonhét fokot vibrált a kijelző, tele volt a levegő, és arra gondoltam, hogy ha esetleg kimegyek svájcba, akkor egész nyáron nem lesz ilyen nehéz rajtam a város. de akkor hogyan fogom azt énekelni, hogy .

éjjelenként kettő és három óra között néha attól félek, hogy a collegiumi éve(i)mből csak a plakátokra fogok emlékezni, és minden másra (fiúkra, hajnalokra, teákra) csak ezeken a plakátokon keresztül. van ebben valami halvány szimbolika. a legismertebb hapaxunk a legszebb, erre gondoltam tegnap éjjel, úton a fiú harmadikról az alagsor felé. (magukravevős collegistafiúknak: ez nem ing, csak blogbejegyzés. felesleges.)

körkérdés (mennyi mindenre használom ezt a blogot már megint): hol lehet közönséges, egyszerű, sima strandpapucsot venni? csak fürdeni kell, elszakadt az előző (amit a Takkóban vettem augusztus táján, egész nyáron kerestem a megfelelőt, és nem volt sehol). a tesco-auchan-humanic háromszöget már végigjártam, ötletem sincs. -- update: találtam az auchanban, jeee.

nyolcadik hónapja lakom kollégiumban, de csak ma este indultam el lefelé a lejtőn, amikor megettem a szobatársam banános krémtúróját, amivel már napok óta szemezek. mire visszajön, úgyis pótlom. (de csak azért, mert megint félig nyers maradt a krumpli, amit főztem, és emiatt teljesen elkeseredtem. most már egyre több mindent megeszek, de a félig nyers krumpli még mindig nem tartozik közéjük. egyébként minden nyers marad, amit főzök, nincs nekem ehhez türelmem.)

ma szuperszuper jó napom volt, tegnap is, mert ma például harminckétezer másik bringással tekertem (de volt egy csomó ismerős köztük), és fel tudom emelni a biciklim, ha muszáj, meg ettünk perecet fűben ülve, nagyon tavasz. csak most fáj a fejem, úgyhogy nem tudok írni semmit, csak hogy jaj, fáj.

olyan problémáim vannak így hajnali negyed négy táján, hogy nem fogom tudni megtanulni három nap alatt annyira a latex használatát, hogy meg tudjam szerkeszteni benne a programfüzetet, amiről nem is tudom, hogy kell(ene) kinéznie. pedig annyira jó lenne egy nekifutással túl lenni két nemszeretem dolgon.

ma szuperjó volt, a Bölcsész-napok keretében felolvastunk a Könyvtár Klubban az ELTE-n (az Apokrif, a Körhinta meg a FÉL, Adél moderált), mondjuk tíz felolvasóval kicsit hosszúra nyúlt, szóval valahol a másfeledik óra tájékán elkezdtem próbálgatni, meg tudom-e forgatni a lábammal a varrógépasztal kerekét, és ez viszonylag sokáig lekötött. nem lett volna gáz, ha nem a színpad közepén van az az asztal. meg tudtam egyébként, csak kicsit nyikorgott. aztán pedig csak úgy repültem vissza a collegiumba (hogy hazaérjek sötétedés előtt, mert még mindig nincs első lámpám). emberek között is akarok lenni, meg nem is akarok emberek között lenni. legnehezebben magamat viselem el.

azért játszottam persze a gondolattal, hogy belecsúsztatni valami személyes üzenetet a borítékba, valamit, aminek majd örülnek és mosolyognak odabent, ha kibontják, ha mást nem, akkor csak azt, hogy én csináltam a plakátot, ugye szép, de aztán nem mertem, aki kibontja ezt a levelet, nem mosolyogna a nevem láttán, jobb, ha nem is tudja, hogy kinek a keze van a dologban, így hát csak nézegettem elmerengve a gimi nevét. száz levelet behajtogatni.

napok óta nagyon erős a szél, csattognak tőle az ajtók és az ablakok, végigsüvít a lépcsőházban, hiába van csukva minden, és én már nem is tudok gondolni másra, csak erre a szélre és sárga köves utakra. harangoznak.

És ha már nem tudsz az életedből azt csinálni, amit akarsz, próbáld meg ezt legalább, amennyire tudod: ne gyalázd meg a túlzsúfolt világi kapcsolatban, a mindenféle mozgásban, a sok beszédben. Ne gyalázd meg a hajszolással, a hurcolással, a meghempergetéssel, érintkezések, összeröffenések köznapi tébolyában, míg más se lesz, csak idegen kolonc. (Vas István fordítása) ezt talán jó lenne szem előtt tartani.

ma amúgy azt mondta egy csoporttársam, hogy ő egy Bereményi-versről van elnevezve, aztán rajzolt nekem foglalkoztató füzetet a következő óránkon, megtanultam címkét nyomtatni, és telefonáltam az anyukámmal is meg az apukámmal is, szóval jippie.

viszont olyan bolondítóan illatos és langyos-hűvös a levegő, hogy egészen megkergül tőle az ember, és csupa-csupa butaságot gondol. vagy inkább érez. hogyan lehet erre nem csak legyinteni. kései tavasz már ez, de annál intenzívebb, a reggeli esővel kerülhetett bele a vérembe, de hát van ilyen. nehéz szabadulni ettől a daltól .

pontosan egy mondatra volt ma szükségem, egy beszélgetés egyetlen mondatára, meg arra, ahogy sütött a nap, meg arra, hogy most ordítson a hard day's night, mint minden húzós nap után. (után? hol van még ennek a vége. azt kiabálnám, amit a rudolf péter, amikor lejárt a kétbalkezes varázsló A oldala. vajon mit.)

Nem szívesen spammelem tele a saját blogomat, de jó lenne, ha ezt a kérdőívet minél több középiskolás / egyetemista / fősulis, de nem magyarszakos ismerős vagy ismeretlen kitöltené, hogy szuper szemináriumi dolgozatot írhassak belőle. Köszi a közreműködést! (Cserébe én is mindig mindenkinek kitöltöm a kérdőíveit, bár én szeretek kérdőíveket írni és kitölteni.)

sallalam, ma délig aludtam, aztán elmentem a palacsintázóba ebédelni (mmm), és még a biciklimet sem lopták el, hiába hagytam odakint ebek harmincadjára egész éjjel, aztán voltam a Merlinben Cseh Tamás-esten , ami minőségileg a szuperjótól a kritikán aluliig ingadozott (a szuperjó tényleg szuperjó volt, önmagában is megállta a helyét, a kritikán alulinál meg sírni lett volna kedve az embernek), aztán még sétáltunk is, meg ilyesmi. most nekiállok dolgozni keményen, most egy hétig megint elég lesz csak három óra alvás, majd szombatról vasárnapra kialszom magam. mint mindig.

csak tudnám, hova viszik a telefonfülkéket. (ti is láttátok már a telefonfülke-szállító kocsit?) egyre extrémebb amúgy az életem, ma például egy idegen ordított velem a héven, hogy te meg olvassá' má', ***!

ma például elképesztően rengeteget bicikliztem (mondjuk az Attila úti bringaút akkorát dobott a járgányon, hogy leesett a lánc, aztán öt perc múlva leszakadt az első lámpám, és biciklizés közben fél kézzel elkaptam, szóval nem volt ez annyira jó kör), ezen a héten már másodszor láttam Parti Nagyot, és tegeznem kellett egy csomó magyartanárt egy szemináriumon . kicsit szerintem furán viselkedtek. ma a legtöbbet azt mondogattam, hogy ótejóég , de lehet, hogy néha mást is. most meg elindulok az apukámékhoz.

az összes felmenőm nagyon jól pingpongozik, csak én vagyok reménytelenül tehetségtelen ebben is (pedig már akkor pingpongozni vitt nagyanyám a Vérmezőre, amikor még fel sem értem az asztalt, az ilyesmit nem lehet elég korán elkezdeni), aztán ma mégis úgy kikaptam, hogy hűha. viszont legalább a lelkesedésem töretlen. majd ha saját lakásom lesz, rakok bele ilyet .

Báránybőrbe bújt Balázs Géza,  mondták ma rám a könyvtárban, én nem akarok bemenni erre a szörnyű helyre,  mondtam tegnap éjjel a collegium előtt, úgy érzem, hogy az életem katasztrófa,  mondtam néhány perce asjulikeitnak. nem is érzem úgy nem is érzem úgy nem is érzem úgy. ráadásul német-francia online szótárt kell használnom, és utálom azokat a collegistákat, akik nem kapcsolják le maguk után a fürdőben a villanyt. mindjárt végzek életem legkínosabb német nyelvű emailjével. (lehet, hogy nem is katasztrófa. inkább abszurd vagy groteszk.)

úgy érzem, annak az esélye, hogy valaha is megtanuljak angolul, óráról órára csökken, mi lenne, ha nem ennyire a tanár személyétől tenném függővé a nyelvhez való viszonyomat. (de azért eléggé demoralizáló, ahogy kiabál velünk, hogy ezt már az általános iskolások is tudják, a bantuk is tudják, csak mi nem tudjuk, mit keresünk mi az egyetemen. jaj.) viszont általában a kedves és rendes tanároktól sokkal jobban félek, mint a szigorúaktól, ha pedig egy tanárt tegezni kellene, az maga a szörnyűség. átléphetetlen vonal.

vajon miért nincs olyan a BAM honlapján a ma szoknyában tekertem  és a ma gyerekkel tekertem  mellett, hogy ma szakadó esőben tekertem? (vajon mi homályosította el a tisztánlátásomat, amikor reggel az ablakon kinézve boldogan felkiáltottam, hogy ma szoknyás idő van? ) amúgy ma összefutottam a városban ndavid42-vel, aki csinált nekem szuperjó  bicikliláncos kulcstartót, köszi neki.

ami rossz, hogy soha nem lehet egyedül az ember, sehol, egy pillanatra sem, és ilyennek kell lenni, aztán ebbe úgy kimerülök, mint a Duracellnyuszi. ami jó, hogy soha nincs egyedül az ember, sehol, egy pillanatra sem, a közösségnek pedig kontrollhatása van, az pedig nálam mindig szükséges, szét ne essek.

Freitod az optimistáknak, Selbstmord a pesszimistáknak, arra bezzeg semmilyen nyelven nincs szó, ami rászáll a mellkasra, és megszomorítja az embert. esik. ma a bölcsődést bölcsésznek olvastam amúgy.

egy formátlan szomorúságon cseppet sem segít a valóság . milyen szerencse, hogy nincs szomorúság (káosz mondjuk van, de az más kérdés), és a valóság pedig bármin segít, ma például Parti Nagy személyesen. nekem kell ez a mesekönyv . (köszi :) )

mivel ezen a blogon az átlagosnál jóval magasabb a magyartanárok ill. magyartanári érdeklődésűek száma, csak úgy mondom, hogy belelapoztam a kisebbik öcsém (8. oszt) szöveggyűjteményébe, amit Tóth Krisztina szerkesztett, és csúcsszuper , csak sajnos nem vihetem magammal Pestországba, mert használja. ha nem értenék egyet a tanárok szabad tankönyvváltasztásával, akkor köteleznék mindenkit, hogy azonnal cserélje le azt a borzalmat, amiből mi tanultunk, köszi. és akkor van esély arra, hogy a diákok megszeretnek olvasni. (a tankönyvről nem tudok véleményt mondani, a miénket  egyáltalán  nem használtam. ilyen magyartanárok mellett nem voltam rászorulva ^^)

olyan emberi léptékű itt minden. felemelt fejjel járni az utcán.

ahogy végignyafogtam-pityeregtem a tegnapot (elképesztően sok dolgot találtam, amin sírni lehet, a világgazdasági válságtól kezdve a szétszakadó kispárnahuzatomig, és minden alkalommal, amikor elolvadt a jég az ujjamon, bőgtem még egy kicsit azon, hogy öt szintet kell gyalogolnom lefelé, majd ugyanennyit vissza egy újabb adagért, amíg rá nem jöttem, hogy lent is maradhatok), arra gondoltam, hogy már igazán nem várok el sokat a szóbajöhető fiútól, csak hogy néha megmasszírozza a hátam esténként (ha sokat ülök könyvtárban), meg hogy bármikor (bármikor, amikor hirtelen képtelenné válok arra, hogy gondoskodjak magamról) tudjon szerezni nekem fájdalomcsillapítót, kakaót, defektszettet, barackos-kekszes bocicsokit és krémet égési sérülésre. (amennyiben valakire az alábbi feltételek teljesülnek, várom jelentkezését az ismert elérhetőségeim egyikén.) ma viszont újra van lelkesedésem, munkakedvem, életerőm meg ilyesmi, és amióta visszajött az internet, még biztosabb vagyok abban, hogy szuper-s

ma a nap jelentős részében nyöszörögtem a takaróm alatt, hogy segítség, valaki hozzon egy fájdalomcsillapítót , de mivel ez nem történt meg, lecsoszogtam a másodikra (rácsaptam az ajtót a kislábujjamra, zokniban végigtocsogtam valami tócsán), és ott ráöntöttem a bal kézfejemre fél liter forrásban lévő vizet (össze is ment tőle az üveg, amibe bele akartam tölteni). ez szuper módszer, hogy ha valami fáj, akkor kell valami, ami mégjobban. (de szereztem amúgy fájdalomcsillapítót.)

(bármit meg lehet írni két nap alatt.) lassan már azt szeretném, ha szerelmi bánatom lenne, mert az azt jelentené, hogy egyáltalán van érzelmi életem. (ha valahogy el tudnám csípni azokat a fiúkat, akik a különböző könyvtárak elé parkolnak a biciklijükkel, az azért elég ideális lenne.) ma egy beszélgetésben fiú helyett könyvet mondtam véletlenül. (két szemináriumi dolgozat között van időm nyafogni, jaj.)

alapvetően ma úgy éreztem magam, mint egy rémült kismacska, akinek időnként visító négyévesek tépik a fülét meg a farkát, viszont néha kap tejecskét, és akkor boldog. néha kap. a falak közül mindig szöktem, itt nyitva van a kapu, úgy nehezebb kimenni. most pontosan a következő feladatra elegendő erőm van, semmi másnak nincs helye a tudatomban. nem baj, ha minden új probléma előtt sétálnom kell fél órát, legközelebb viszek magammal bátorságot, és fölfelé indulok. nem akarom ugyanezeket a köröket.

aztán rájöttem, hogy hiszen én szeretek itt, vastag padlószőnyeg borítja az egész hetedik szintet, az asztalok bal sarkához szépen odarendezve a cipők, kivéve az enyém, mert én csak úgy lerúgom. estére megírtam ötezer karaktert (amiből azóta ezret kitöröltem), jutalmul kikérhettem a Kavafiszt a raktárból, és azt játszottam, hogy összehasonlítgattam Déri Balázs és Kovács András Ferenc fordításait. (nem tudom, hogy jobb vagy rosszabb. más.) aztán odakint megcsapott a virágillat, tíz perc volt az OSzK-tól a koliig bringával, végig hangosan énekeltem valami buta slágert, boldog vagyok és nem vagyok .

most amúgy nincs, nekem tényleg ez a szó kell. (katt.)

annyira remek a levegő ma a városban, hogy angolon először a tanárnő fulladt be, fél órával később pedig én, ráadásul elég spontán módon, mert hát nem is vagyok megfázva. vonogattam is a vállam, hogy mi ez itt, hékás. amikor mentem az OSZKban a lifthez, hogy megnyomjam a gombot, ami mindig annyira megráz, hogy az egész karom összerándul tőle, arra gondoltam, hogy olyanok vagyunk itt, mint a patkányok, csak nem esszük meg a könyveket. azért ráz az a gomb, hogy ne mászkáljunk le a büfébe gombakrémes melegszendvicsért munka helyett, ideje megtanulnom.

- nem félsz, hogy ellopják a biciklidet? - de félek. - akkor miért használod? - ???

hajnali négykor feladtam a homeopátiába vetett hitem, nem használt a sedatif pc. ébren a fejfájástól szenvedek, álmomban a lelkifurdalástól. de volt ma múzeumkertes tavasz is, már nincs is olyan sok hátra ebből a félévből.

az oszk-ban minden ráz, a kilincsek, a liftgombok, már puszta kézzel nem is nyúlok hozzá semmihez, ami fém. csak elkeserít ez a sok könyv körülöttem, de boldoggá sajnos nem tesz, göröngyös és kávéillatú az út a tudás megszerzéséig, fájós vállúak az okosok mind (és talán szeretik végigsimítani a lapokat az ujjuk hegyével). ha megírok még kétezer karaktert zárásig, megengedhetem magamnak, hogy sétáljak a várban. kattogó betonpalota ez, megüli az ember elméjét, de kedvesek az ismeretlenek. akárhogy is szőném bele ebbe a bejegyzésbe, hogy kapiskál, mindenképpen erőltetett volna, pedig minél többször le kell írnom így, mielőtt elfelejtem. szeretném, hogy ötmondatos legyen ez a bejegyzés.

nem, a kavicsod nem akarok lenni nem kell, hogy lehajolj értem amikor idegen városok mennek keresztül rajtad (és belevakuznak a szívbillentyűidbe) csöndben lüktetnék a zsebedben de te latin feliratokat aggatsz rám és a Kinder-figura gyűjteményed mellé teszel. dobj vissza a folyóba inkább (ne kívánj!) repülni szeretnék. idővel a hangyanyom is meglátszik a sziklán - mert sziklád leszek egyszer - nem kérem, hogy meglátogass néha de engedd rámfészkelni a madaraidat.

ma mindenfajta nehezítő időjárási körülmény ellenére elindultunk a Börzsönybe az anyukámmal, az anyukám barátjával meg a hugimmal, hogy megnézzük a kemencei kisvasútat , ahol az anyukám barátjának az egyik fia önkéntes. a kisvasút annyira picike, hogy alig fértünk bele. szuperjó volt, az anyukám barátjának a fia volt a vonatvezető , és még a leghülyébb kérdéseimre is válaszolt. (kicsit vonzanak az ilyen böhöm, vasból lévő dolgok, amik füstölnek.) aztán jó lett volna egy kicsit kirándulni, mert gyönyörűséges volt az erdő, és még a patak is annyira tiszta volt, hogy kedvem támadt beleesni, de sajnos annyira ronggyá áztunk percek alatt odakint, hogy ihajj. most meg jó lesz már végre egy kicsit egy helyben maradni, mától újra a koliban alszom, mert hát tegnap otthon, azelőtt apánál, azelőtt a koliban, azelőtt otthon, azelőtt a koliban, vagy valahogy így.

Zrínyi-vers hátuljára írtam a kéziratot félálomban, lehet-e ennél intimebb kapcsolat a költészeten belül. (igen, például ha egész sorokat veszek át tőle.) írhatnék mondjuk egy Zrínyi-epicédiumot, és leadhatnám szemináriumi dolgozatként. (sajnos nem. pedig kétségkívül egyedi lenne.) [már csak egy hétig foglalkozom egyébként Zrínyivel, kitartás. versek tekintetében pedig még mindig ehhez tartom magam.]

jegyezd meg lányom, egy férfi inkább legyen unalmas, mint veszélyes , mondta ma az anyukám, de ezzel sajnos csak húsz év múlva érthetek egyet. egyébként nagyon vicces dolgokat csináltunk, miután hazajöttem apukáméktól (bár ott is azért), például festettünk tojást, diktafonra mondtam egy Benedek Elek mesét, kicsit csináltam tortát, és figyeltem, hogy szalad ki az ujjaim közül az idő. egyébként meg ilyesmiken gondolkodtam, hogy ha fiú lennék, szívesen járnék-e olyan lánnyal, aki tud villanykapcsolót szerelni (minden lány tud egyébként, csak nem tudják, hogy tudnak, mert az elnyomó férfitársadalom elhiteti velük, hogy erre csak a férfiak képesek), és arra jutottam, hogy igen, de csak ha tud tiramisut is csinálni.

...de vajon a kisfiúk is gondolkodnak-e néha azon, jó apa lesz-e belőlük.

ma voltunk párnacsatázni a Clark Ádám téren, hát egyszerűen csúcsszupernagy élmény, mármint az olyan negatívumoktól eltekintve, hogy még mindig nem érzem a jobb fülem, meg milyen kár azért a rengeteg rengeteg-rengeteg tollért, ami szertehullik, meg hát igazából nem vagyok egy verekedős típus, szóval a csata jelentős részében a fejemre szorított kispárnával álltam valahol, és nyüszögtem, hogy ne bántsatok . (jó, jött az öcsém is, a legnagyobb, vele elég intenzíven püföltük egymást, de ez nem újdonság.)

jó tanács a fiúknak, akik nem Zrínyi Miklós, hogy ne írjanak 71 versszakos szerelmes verseket, mert nem menő. olyat leírni viszont, hogy De mi vagyon kemény mágnesnél keményebb, / De mi vagyon ennél ismég szerelmesebb? / Szereti az vasat, te penig keményebb / Mágnesnél és vasnál és jégnél hidegebb , hát ilyet határozottan menő. jóban leszünk.

eddig nem gondoltam, hogy valóban felmerülhet az a kérdés, hogy "ha egy lakatlan szigetre csak egyetlen könyvet vihetnél magaddal, melyik lenne az", de ha két hónapon át Svájcban leszek, az már majdnem egészen ugyanaz a helyzet. (fogalmam sincs, mit viszek.) azt hiszem, meg kell kérdeznem, van-e a faluban könyvtár. (és akkor németül kell olvasnom!) egyébként körülbelül kétnaponta gondolok arra, hogy inkább lemondom, mert [itt indokok sorozata], de aztán arra, hogy mégsem, mert [ez a lista hosszabb]. nem is értem a Schwizerdütschöt.

bolyongok a gyerek- és ifjúsági irodalom útvesztőiben. vajon királylányokról kell-e mesélni ma, a huszonegyedik században, vagy arról, hogy kisfiúkat is szoktak elrabolni szex céljából. (de azért a mese vége jó.) vagy a kettő nem is zárja ki egymást. (de azért a nyomasztó mesekönyvek még mindig jobbak, mint a bugyuta mesekönyvek.)

voltam ma Esztergomban, hogy ruhákra költsem az ösztöndíjam, ilyenkor mindig kisétálok a Kis-Duna-partra, megnézni, milyen szép en épülnek a szállodák . annyira meg tudnám szeretni ezt a várost, ha nem lenne olyan, amilyen. (ha nem lenne azzal teleplakátolva, akivel.) (amikor épp a hatodik szoknyát próbáltam fel, bemondták a rádióban, hogy feloszlik a kispál*, gondoltam, hogy ez egy jel, és megvettem, ami éppen rajtam volt. pedig nem is fogok tudni benne biciklizni.) * mondjuk ez annyira nem ráz meg, szerintem éppen ideje, kicsit kiégettnek tűntek az utóbbi pár évben. a Szigeten játszottak új számot, de az valami botrányosan rossz volt. szóval csináljon csak a Lovasi menő Kiscsillag-számokat, légyszíves .

ilyen szabályt magamnak, hogy addig nem írhatok blogot, amíg nincs kész a könyv, ez még kegyetlenebb az addig nem eszem meg az addig nem alszom szabályaimnál is. persze ezt elég hamar csak a csigablogra vonatkoztattam, és sok butaságot firkáltam a titkos blogomba németül meg franciául, ami végülis nem árt a nyelvtudásomnak. egyébként ma hazajöttem (pont két hónapja voltam itthon utoljára), minden zöld, örült nekem a Nyuszifüles. itthon jó, csak nem lehet előttem kiejteni büntetlenül, hogy rag vagy képző. vagy hogy londoni óriáskerék.